Gyártó: Incom Corporation
Méretek: hossz 5,3 m; fesztáv 4,5 m
Hajtómű: 1 db Incom IJM-66 JetMachine torló-sugárhajtómű
Szenzorok: Fabritech ANS-7K harcászati-navigációs szenzor
Fegyverzet: 2 db DX559-es lézerágyú
Amikor a nehézfegyverekkel megpakolt, hatalmas birodalmi lépegetők feltűntek a jeges Hoth bolygón berendezkedett Lázadók felderítő szkópjainak ernyőin, a bázis parancsnoka: Rieekan tábornok azonnal tudta, hogy nem sok mindent tehetnek ellenük. Bár a Mon Calamari cirkálókkal kibővült Szövetségi Flotta néha már jó eséllyel szálhatott szembe a császári hadihajókkal, a Birodalom Felszíni Haderőiben szolgáló páncélozott csapatszállító gépeknek a Lázadók arzenáljában nem volt párjuk. / itt a Hoth-on legalábbis nem / Így most a mindenre elszánt; néhány páncéltörő löveggel megerősített gyalogsági csapatokon kívül csupán csak két tucat, átalakított T-47-es sikló biztosíthatta a Szövetség védelmét. Azt mindenki tudta, hogy a kis gépeknek semmi esélyük a lépegető erődök ellen, ám a cél nem is azok megsemmisítése volt. A hósiklókat irányító Zsivány század pilótáinak csupán esélyt és elég időt kellett kiharcolniuk, hogy a Szövetség evakuálhassa az Echo bázist.
A Hoth jégmezői felett járőröző fegyveres hósiklók valaha egyszerű, polgári célokra épített járművek voltak. A T-4-es sorozatú siklóit az Incom hajdan a Köztársaság Egyesített Kereskedelmi és Áruforgalmi Felügyeletének megrendelésére fejlesztette ki. A T-4-esek rendszerbe állítása előtt, a megfelelő gépesítés hiányában az E.K.Á.F.-nek sok bosszúságot okozott az alacsonylégköri és felszíni kikötők, teherraktárak valamint a kereskedelmi lerakatok működésének folyamatos ellenőrzésére és a zökkenőmentes áruforgalom biztosítása. Bár a konténerek ki és berakodását már mind a felszínen mind a levegőben jól megoldották, a hatalmas daruk és vonósugaras emelők a terhek átrakodásánál többre nem voltak alkalmasak. Ha a teherhajók repulzorai még a kikötődokkok előtt lerohadtak, a darukezelők nem tehettek semmit. Mivel annakidején még nem voltak légköri repülésre is alkalmas vontatók, a mozgásképtelenné vált transzporterek dokkoltatása sok vesződséget okozott. Nem is beszélve arról, hogy ezek a rossz helyen ácsorgó "defektes" teherhajók akár órákra is megbéníthatták a kikötők forgalmát. Az elektromágneses szigonyágyúkkal felszerelt T-4-esek bevezetése gyors megoldást jelentett. A pilóta mögött, annak háttal ülő ágyúkezelő / vontatómester, miután a megfelelő helyen megszigonyozta magatehetetlen áldozatát, az erős repulzorokkal és torlósugárhajtóművel épített sikló könnyen a kikötőbe vontathatta azt. A lerobbant teherhajók vontatásán kívül, a remekül manőverezhető kis gépek jó szolgálatot tettek az áruforgalom helyszíni irányításának és felügyeletének ellátásában is. A pilóta mögötti ülésben akár maga a kikötő parancsnoka is szemmel tarthatta, hogy a munkálatok tényleg rendben zajlanak.
A T-47 esek lelke a két különálló, kompakt egységbe szerelt DCJ-75 jelzésű repulziós generátor. Ezek az antigravitációs lebegtető egységek és az erős hajtómű teszik lehetővé, hogy a mindössze 5 m hosszú és 27 tonnás kis gépek, saját tömegüknél akár hússzor nagyobb terhet is megmozgathassanak. A törzs alá integrált IJM-66-os "JetMachine" torló-sugárhajtómű az Incom első sorozatban gyártott, saját fejlesztésű légköri motorja. A mozgó alkatrészeket nem tartalmazó hajtómű, a szabvány kétáramú gázturbinás sugármotorok minden hátrányát nélkülözi. Kedvező üzemanyag felhasználási mutatói és hosszú élettartama mellett, elődjével szemben sokkal nagyobb tolóerő kifejtésére képes. A T-4-es széria három típust tartalmazott. Az alapváltozat még valamivel gyengébb teljesítményű repulzorokkal és hagyományos, gázturbinás sugárhajtóművel készült. Ez volt a T-43-as. A család következő tagját T-45 jelzéssel anyakönyvezték és elődjéhez képest mintegy két méterrel hosszabb volt. A méretnövekedés oka a nagyobb antigrav. generátorok beépítése volt. A DCJ-70-es repulzorok azonban nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Nagy méretük ellenére viszonylag szerény teljesítménnyel működtek, ezért a 45-ösöket nem is gyártották sokáig. A T-47-es sikló volt az utolsó a sorozatban. Hatékony repulzoraival és modern hajtóművével a csoport legsikeresebb és legnagyobb számban gyártott típusa volt. Az E.K.Á.F. szervein kívül még rengeteg helyen alkalmazták. Talán a polgári felhasználás terén elért példátlan sikerek miatt akadt meg a valamelyik Köztársasági vezérkari tiszt szeme is ezen a gépen. Akárhogy is történt a dolog, a T-47 bevonult a hadseregbe.
A Szövetség elit felszíni katonai egységének, a Tengerészgyalogság Légierejének fejlesztése a küszöbön állt. Bár a Flotta kötelékeiben több kiváló harci gép is szolgált a felszíni csapatok gépesítése és a gyalogsági erők tűztámogatásának megoldása még csak gyerekcipőben járt. A Lázadók erre a célra legtöbbször a Flotta vadászait alkalmazták. Ám ezeknek az űrbéli hadviselésre tervezett gépeknek a légköri bevetése sok problémával járt. Nagy szükség lett volna egy tisztán atmoszférán belüli felhasználásra tervezett harci gépre. A T-47 pont jókor jött. A polgári felhasználásban elért nyilvánvaló sikerek nem hagytak kétséget. A beszerzést megelőző tenderkiírás és egy új típus szolgálatba állítása előtt elengedhetetlen próbarepülések szükségtelenné váltak, ezzel a hadsereg jókora összeget spórolhatott meg. A siklónak, hogy valódi katonai géppé váljon csupán néhány kisebb módosításon kellett átesnie.
A kis méret miatt a pajzsgenerátorok beépítése nem volt lehetséges, ezért a törzset páncéllemezekkel erősítették meg. Bár ez csak részleges védelmet adhatott az ellenséges tűzzel szemben, a kiváló manőverező képesség miatt a harctéri túlélés esélyei mégis elég jók voltak. A DCJ-75-ös repulzorok és a JetMachine hajtómű cseréje szóba sem jött. Ezek a berendezések már sokszor bizonyítottak és a katonai alkalmazásuk előtt sem volt akadály. A hajtómű mintegy 1000 km/h csúcssebesség elérését tette lehetővé, ami tulajdonképpen a harctéren is elégséges volt. A siklókat eredetileg egy polgári felhasználásra szánt egyszerű navigációs és felderítő rendszerrel szerelték. Ezt az átalakítás során lecserélték. A T-47-es egy abban az időben korszerűnek számító Fabritech gyártmányú fedélzeti computer által vezérelt ANS-7K jelzésű harcászati-navigációs és felderítő szenzort kapott. Ez a lokátor már lehetővé tette a célok akár 120 km-ről történő azonosítását és követését is.
Az eredeti T-47-es teljesen fegyvertelen volt. Bár a szigonyágyút végső esetben akár fegyverként is alkalmazhatták volna; amire a Hoth-on sor is került, ám a hadseregben a szigonynál valami sokkal ütőképesebb fegyverzetre is szükség volt. A hadsereg technikusai rövid fejtörés után végül igazán eredeti ötlettel rukkoltak elő. Bár a csatahajókból és a vadászgépekből a Lázadóknak sosem volt elég, ennek ellenére gazdasági okok miatt a Köztársaság több régi hadihajóját mégis ki kellett vonni a szolgálatból. Ezek többnyire már nagyon öreg, gyakran meghibásodó szerkezetek voltak, melyek hadrendben tartása nem adott akkora stratégiai erőt, mint amennyi pénzt az állandó javításuk elvitt. De nem került minden a szemétzúzók karmai közé. Az öreg kasznik még sokáig jól használható alkatrészek sokaságával látták el a karbantartó dokkok technikusait. Hát így kerültek a kiselejtezett Dolphin osztályú fregattok egyébként remek DX559-es automata lézerágyúi is a T-47-es siklókra. A gépenként két darab ágyú sárkányszerkezetbe történő integrálása nem volt túl bonyolult manőver. Csupán két merevítő elemet kellet a szárnyak felületén rögzíteni, hogy az biztosan tartsa az 5,3 m hosszú löveget. Ezek a merevítő tartók másrészt elég belső teret biztosítottak az ágyúk generátorainak elhelyezésére is. A fedélzeti számítógép tűzvezérlő egysége és a harcászati szenzor interface modulja rövid "rábeszélés" után már képes volt együttműködni az új fegyverekkel. A hatalmas ágyúk beépítése egyáltalán nem rontotta az addig kiváló manőverezhetőséget. A Jetmachine hajtómű akkora tolóerő tartalékkal rendelkezett, hogy a súlynövekedés még az addig elért maximális sebességet sem csökkentette. A repulzorok meg mintha tudomást sem vettek volna arról, hogy történt valami. Egy dolog viszont elkerülhetetlen volt. A lézerágyúk generátorainak energiaigényét az eredeti reaktorok már nem tudták kielégíteni. Ezért azokat le kellett cserélni. A törzs hátsó részébe integrált 2 db kisméretű, kompakt, u.n. szárazfúziós FSA erőművek viszont már elegendő teljesítményt adtak mind az elektromos rendszerek mind a lézerágyúk felé. Az ilyen típusú reaktoroknak azonban van egy hátrányuk. A szárazfúzió miatt működésük során hatalmas hőt fejlesztenek ezért gondoskodni kellett a megfelelő hűtésükről. A T-47-es esetében ezt nagyméretű hűtőbordák felszerelésével oldották meg. Ám a szegény embert még az ág is húzza. Hogy mennyire igaz ez a mondás azt jól példázza az Echo bázison szolgáló hósiklók esete. A Hoth jeges világában ugyanis ezek a hőelvezető lemezek okozták a már végsőkig elcsigázott technikusoknak a legtöbb munkát. Csaknem lefagyasztották a reaktorokat, ezért a gépenként 15 borda mindegyikét szigetelni kellett. Hőszigetelt hűtőlemezek. Micsoda abszurdum. De nem ez volt az egyetlen feladat. A fék- és kormánylapokat működtető munkahengereket valamint a repulzorgenerátorokat szintén fűteni kellett, nehogy eljegesedjenek. A hajtóműben képződő forró gázok egy részét elvezetve végül ezt is sikerült megoldani. A két tucat műszaki éjt nappallá téve dolgozott az átalakításokon és így is csak a támadás előtti utolsó pillanatban sikerült átadniuk a teljesen felkészített hósiklókat.
Végül emlékezzünk azokra a bátor férfiakra és nőkre akik a jeges lövészárkokban és a hósiklók kabinjába az életüket áldozták a szabadságért.
Emlékezzünk a Zsivány század tagjaira, akik a birodalmi lépegetőkkel szembeszállva példátlan bátorságról tettek tanúbizonyságot azon a gyászos napon.
Adózzunk a hősök emlékének, akik a lehető legrosszabbkor, a lehető legrosszabb helyen éltek. |